~Már nem akarom felmosni a padlóról a könnyeket már nem akarom felemelni az eldobott köveket már nem akarom látni arcod álmaimban. Felébredek… Már nem akarom nélküled az utcát járni. Letérdelek… Már nem akarom. Nem vagy itt és én nélküled nem vagyok. Már nem akarom emléked, elengedlek s Meghalok…

~Angyalok igen is léteznek! Minden embernek meg van a maga védő angyala. De elsősorban a gyerekeknek mert ők hisznek bennük!

~A tegnapi bánat célt is adott:Bár szívembe mart, de élni hagyott. Jöhetnek százszám szélviharok, mert ezen a Földön nem félni vagyok... A tegnapi könny sok jót nem ígért, de keserű sója a tengerig ért. Szemeim nézd, hogy sírtam is, el se hinnéd.

~De az álomnak vége így nem lehet élni, fel kell újra állni és tovább kell lépni...

~Azt nem tudom, hogy miért, de szeretlek. Azokon a csöpögős beceneveken akarlak hívni, amelyeket akkor használ valaki, amikor szerelmes, és nem érdekel, hogy mennyire hülyén hangzik.

~Nem mondasz semmit, nem kérdezel. Nem hallod, hogy hozzád szólok. Nem látsz, csak nézel engem. Pedig mindenem a Tiéd. Remegő kézzel nyújtom feléd a lelkem, de nem érted mit akarok.

~Mosolyogj! A holnap rosszabb lesz a mánál.

~Attól, mert nem beszélsz rólam, még nem vagyok halott, élek és félek, és egyedül vagyok. Látom, hogy kék az ég, s érzem a szelet, de már semmi sem jó, mint régen veled. Attól, hogy sírok, még nem vagyok gyenge, élvezed, hogy kínzol, és ebbe halok bele.

~Amíg nálad a jó pontok gyűltek, én eldobáltam mindenemet, hogy szabadabb, gyorsabb, könnyebb legyek...

~Gyűlölöm azokat akiknek minden megadatott...semmit nem tett érte...én kértem és ő kapott...

~Nézlek téged, és magamat látom, holdfény tőrömet a szívedbe mártom, majd magamba döföm, a létet ellököm...